Jön!!! Jön!!! Jön!!!

Szept. 14. 18:45
GYŐR-DVSC
Női NB I

Lantos Gábor Eb-blogja

A blogról Lantos Gábornak, az MR1 riporterének naplóját követhetjük végig Macedóniából, a női Európa-bajnokságról. Kézilabda - kicsit másképp. Európa-bajnokság a Magyar Rádióban

Sírás, nevetés, pityergés, mosoly December 11.   Nem leszek most népszerű, de vállalom... Szóval, nem tudom, hogy ki emlékszik még a svéd női kézilabda-válogatott egykori klasszisára, az 1994-ben a világ legjobb játékosának választott Mia Högdahlra? Ő tette fel a kérdést, mi a helyzet a magyar csapat klasszisjátékosaival, miért nem megy nekik úgy, ahogyan mehetne? „Kicsit fáradtak” - feleltük. A svéd szeme ekkor elkerekedett, és sorolni kezdte, hogy a norvég játékosok az olimpia megnyerése óta mennyi meccset játszottak a különböző nemzeti bajnokságokban, a Bajnokok Ligájában. Ugyanannyit, mint a román Valcea kézilabdázói. Meg mint a magyarok. Sokat. Ők is fáradtak. De valahogy nem látszik rajtuk. Félreértés ne essék, azt a vak is láthatja, hogy Görbicz Anita eljutott teljesítőképességének határáig. A norvégok ellen szinte az egész meccsen a pályán volt, tőle vártuk a megváltást, a csodát az olimpiai bajnok ellen. Ám a csoda kicsikarása egyedül nem megy. Másoknak is tennie kellene az ügy érdekében valamit. Volt, aki legalább megpróbálta. Sopronyi Anett (4 gól), aki a meccset követő interjúban hol fülig érő szájjal nevetett, hol pedig zokogott. Mindezt uszkve három perc alatt cselekedte. A magyar csapat egyetlen balkezes lövője arról beszélt, hogy mennyire szeretett volna nyerni (sírás), mennyire jó, hogy Nyíradonyból idáig eljuthatott (nevetés), mennyire rossz, hogy második félidőben a norvégok átgázoltak rajtunk (pityergés), és mennyire szeretne a spanyolok ellen is játszani (félszeg mosoly.) Persze, feltettem neki azt a kérdést is, hogy ha most négy gólt vágott az olimpiai aranyérmesnek, akkor eddig miért ült a lelátón, meg a kispadon? Tudtam, hogy a választ nem tőle fogom megkapni, a hivatalos verdikt szerint még az edzéseken is nagyon izgul (még jó!), meg nincs nagyon összecsiszolódva a csapat rutinosabb tagjaival (mitől is lenne?), mégis azt gondolom, ha már egyetlen balkezesként elhoztuk ide, akkor lehetett volna neki kicsivel több időt adni. Nem vagyok kézilabdaedző, távol álljon tőlem minden okoskodás, de Sopronyi különösebb elfogódottság nélkül ment neki a nagynevű ellenfélnek. A hatalmas verés után azt mondta a francia rádiós kolléga, hogy csapata és a mi együttesünk azonos nívón áll. (Te jószagú ég, ez a két együttes 2003-ban még világbajnoki döntőt játszott!) Nagyon vitatkozni sem tudok vele, ők kiestek, mi itt vagyunk, de tartok tőle, pénteken megyünk haza, már ha a magyar légitársaság méltóztatik egy repülőgépet küldeni Szkopjéba. (A csütörtöki járatukat törölték...) Ha jobban belegondolok, a 2005-ös szentpétervári világbajnokság óta (bronzérem) mintha megállt volna a magyar női válogatott fejlődése. Világeseményen 1-1 jó meccsünk akadt (a 2006-os svédországi Eb-n egy sem, a 2007-es franciaországi vb-n és Pekingben a románok elleni), azt jónapot. Tündökléseinket általában hazai felkészülési tornákon mutattuk be, elvarázsolva és elaltatva ezzel a hazai publikumot, hogy aztán pár héttel később jöjjön a keserű ébredés. Macedóniában még semmi jóvátehetetlen nem történt, de ha a csapat ezen az úton halad tovább, a végállomás - attól tartok - 2012-ben nem London lesz.

Nem kell mindig kaviár December 10.   Miközben az Európai Kézilabda Szövetség soha nem látott és emelkedő tévénézettségi adatokról kommunikál a kézilabda Európa-bajnokságok kapcsán, addig Ohridban nem igazán hozza lázba az embereket, hogy a városukban játszik a háromszoros olimpiai bajnok Dánia, a pekingi játékok aranyérmese, Norvégia, vagy éppen a magyar válogatott. A keddi magyar-ukrán találkozó egyetlen biztosítékot sem vert ki a tóparti városban - a lelátókon ülő mintegy 50 néző is csak egymásra nézett, mi is zajlik a pályán? A győzelmet (pláne, ha magyar) soha nem kell megmagyarázni, maradjunk annyiban: nem volt szép a játék, de Görbiczék nyertek és kész. Másképp vélekedett minderről a francia tévé riportere, aki annyit mondott: sok rossz meccset látott már, de ehhez foghatót még keveset - kényszeredett mosoly volt a válaszom, miközben egyáltalán nem irigyeltem őt. A gall kommentátor, kinek szakértője a francia csapat egykori világbajnok kapusa, Valerie Nicolas, hétfőn még Szkopjéból közvetített két középdöntőt, majd kedden reggel kocsiba vágták magukat, és irány Ohrid, hogy mind a három (!) összecsapást élőben kommentálják. Pedig csapatuk már vasárnap kiesett, ők is mehettek volna haza, isten hírével, de nem. Ha már súlyos euró-tízezrekért megvették a közvetítési jogot, legalább kihasználják, hogy itt lehetnek. Pénzügyi dolgokkal igazán nem óhajtom untatni olvasóimat, de annyit azért megjegyeznék, hogy az Eb közvetítési jogait birtokló társaság az eddigiekhez képest csillagászati összegért adta el a jogot a Magyar Rádiónak (is). Az ember ezért nem várna el sokat, nem kell mindig kaviár, meg lazac sem, annyi azonban jól esne, ha valaki hozna egy összeállítást. Vagy az sem lenne baj, ha nem egy koszos posztóval terítenék le a helyi általános iskolából a csarnokba szállított padot, amelyet itt kommentátorállásnak neveznek. Odalent a sajtóközpontban a diszkógömbök alatt kucorognak a kollégák - ez nem vicc, hiszen a helyi bár egyik helyiségét nevezték ki médiaközpontnak, ahol a kávéfőző gép úgy bunog (Fekete István után szabadon), hogy az ember azt hiszi, a következő pillanatban szétesik. Az EHF néhány munkatársának mindezt elmesélve a korifeusok megrántották a vállukat, mondván, ezzel most már nem lehet mit tenni, fogadjuk el a dolgot úgy, ahogyan van. OK, elfogadom. Már csak azért is, hogy ne mondhassák rám: én vagyok az az újságíró, aki állandóan morog. Úgyhogy befejezésül csak annyit: a keddi, Norvégia részéről atomkézilabdát hozó Norvégia-Dánia összecsapáson már jó negyedház figyelte az Eb eddigi legjobb mérkőzését. Ez nem morgás. Tényközlés. Ha pedig a döntőn is ennyien lesznek (márpedig ott Macedóna nem fog szerepelni), akkor - hiába a nagy nézettségi adat - a sportág veszíteni fog.

Pisztranka is Bundesliga! December 9. A Tino Hotel erkélyére besüt a nap. Lent a tóban kacsák úszkálnak, emberek sétálnak a part menti járdán. Levél se rezzen, hideg van, 1 fok. Akár Svájcból is kezdhettem volna így mai jelentésemet, ám ez még mindig Macedónia. Pontosabban Macedónia Svájca, azaz Ohrid. Az albán és a görög határ tőszomszédságában fekvő, UNESCO által is védett kisváros tényleg szép. És tényleg lehetne Svájc, ha a település határában nem kószálnának kecskék az országúton, s ha a helyiek egy kicsikét jobban figyelnének a környezetükre. Mert a belbecs az valóban parádés, de a külvárosban tornyosuló szeméthegyet hamar tudnám feledni. Ha a magyar női kézilabda-válogatott az Eb első hetét is itt töltötte volna, akkor biztosan több pozitív élményanyaga lenne erről az országról - mindez az ide rándult újságírókra is vonatkozik. Mert itt aztán valóban lehet töltekezni és költekezni. Utóbbit - természetesen - az étteremben, ahol a tóból kirántott pisztrángot teszik az ember elé megsütve. Ezt viszont már tudtuk. Ugyanis mi nagyon felkészültek voltunk Ohridból. A dolog még vasárnap este úgy esett, hogy egy szkopjei taxist arról faggattunk, mennyiért vinne el bennünket a fővárosból Ohridba? Emberünk annyira belelkesedett (hihetetlen üzletet szimatolván), hogy legott magyarázni kezdett, miért is jó nekünk, ha vele megyünk. Az angol-olasz-macedón szótöredékekből elég nehéz volt a dolgokat kihámozni, de a következőket azért sikerült megtudni:   Ohrid, good, no csevap, no kebap, pisztranka... Pisztranka is Bundesliga Madzsarszka, no problemo Telephone, no problemo, Ohrid, 120 euro, Ohrid Bundesliga   Ha nem értik, akkor sem az önök készülékében van a hiba. Összefoglalva: ostobák lennénk, ha nem vele mennénk, 120 euró és máris ott vagyunk, csevapot ott ne együnk, sem kebabot, mert ott a pisztráng Bundesliga-színtű.   Emberünk a végén annyira erőszakos lett (megjelent például szkopjei szállodánkban hétfő reggel, hogy mikor megyünk már), hogy két kollégám végül is egy másik taxival tette meg az országúton kecskékkel, tehenekkel és kutyákkal ékesített utat - kicsit olcsóbban, mint a Bundesligás-árfekvés. Nekem viszont minderről a norvég író, Aimée Sommerfelt Országúton, Indiában című könyve ugrott be (anno a Delfin-sorozatban jelent meg), Sommerfeltről meg Norvégia, velük szerdán játszunk Macedónia Svájcában. Éljen a globalizáció!

Magic Gun December 7. Hallom otthonról, hogy hallani engem (is) a tévéközvetítésben. A dolog rém egyszerű: barátommal és kollégámmal, Méhes Gáborral úgy ülünk egymás mellett, mint anno az iskolapadban. Így aztán, ha a magyar nők olyan meccseket játszanak, mint tették azt a dánok és a franciák ellen, akkor a két Gábor kakofóniás kiabálása tölti be a Borisz Trajkovszkijt, a Magyar Rádió hangszóróit és a Sport 1 éterét is. Bocs, de ez van. Lelkes vagyok és szeretem ezeket a játékosokat. Mert akkora szívvel, ahogyan ők tudnak játszani, csak szeretni lehet ezt a társaságot. Akiről mai kis szösszenetem szól, az Bulath Anita. Az élete első világversenyén járó játékos csöppnyi elfogódottsággal kezdte az Európa-bajnokságot. Románia ellen mindjárt kezdőként lépett pályára (ezt akkor nem értettem), s a nagy izgalma közepette kevés hasznos momentuma volt. A dánokkal szemben keveset játszott, s bizony a mindent eldöntő franciákkal szembeni csatában sem tudtam, miért nem cseréli le őt Imre Vilmos szövetségi kapitány. A mester talán arra várt, hogy Bulath valahogy szerez egy gólt és ez olyan gátszakadást (lelki feloldozást) teremt, amely után sorban jönnek majd az újabb Bulath-találatok. Ha Imre Vilmos ezt így gondolta, akkor az egyik legzseniálisabb edző a világon. Mert Bulath Anita a második félidő második felében, kritikus helyzetben, 22-22-es állásnál egyszer csak felemelkedett, és valami irdatlan nagy gólt lőtt a teljesen meglepett Darleux kapujába. Bumm. Aztán bumm-bumm, mert jött a második. A bumm-bumm-bumm pedig a meccs végére és a továbbjutásra tett pontot, az utolsó gól is az akkor már kegyelmi állapotban játszó Bulath Anitáé lett. Most már bevallhatom, a románok elleni zakót sirató csevapcsicsa-pusztító vacsoránál a "Magic Gun" (szabadon: csodafegyver) nevet adtam a magyarnak. Volt ebben persze némi él is, kollégáim nevettek rendesen, miközben én egyre csak azt hajtogattam, hogy: „Figyeljétek meg, Norvégia ellen ő lesz a csodafegyver és a nyerőember is egyszemélyben.” Cseppet sem bánom, hogy Herr Orsival és Görbicz Anitával egyetemben Bulath már a franciákkal szemben is megmutatta. Innentől át is keresztelem őt Secret Gun-nak, azaz titkos fegyvernek. Hátha a norvégok, az ukránok és a spanyolok ellen is sülni fog a keze.

Ohrid felé félúton December 6. Gyanítom, kevés olyan magyarországi taxisofőr akadna, aki kapásból fel tudná sorolni a macedón labdarúgó-bajnokság összes induló csapatának a nevét. Szombaton délután összeakadtam egy olyan fuvarossal, aki - miután megtudta, hogy magyar vagyok - kapásból ontani kezdte a híresnek éppen nem nevezhető NB I csapatnévsorát. Győr, Kaposvár, REAC - csak tátottam a számat, aztán persze leesett az egydínáros: emberünk a szerencsejáték lelkes híve, s Macedóniában a magyar focimeccsekre is lehet fogadni. Menet közben egy hang harsogta a rádióból az éppen akkor zajló Bundesliga és Premier Liga összecsapások állásait: egy kis zene, jelentés a St James's Parkból, vagy éppen a Chelsea stadionjából - mérkőzések percről percre. Ha fogadnom kellene a vasárnapi magyar-francia kézimeccsre, akkor mindenképpen Görbiczék mellett tenném le a voksomat. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele: a franciáknak egy esetleges győzelem ugyanazt jelenti, mint nekünk, magyaroknak, azaz kirándulást Ohrid városába. A hely azért is nevezetes, mert 1980-ban az UNESCO felvette a világörökség listájára. Ohrid nevét többféleképpen lehet ejteni, hát még leírni, figyeljék csak: macedónul Охрид, albánul Ohër/Ohri, bolgárul Ohrida/Охpидa, történelmi török neve pedig Ohri. Nos, ide kellene eljutnia a magyar csapatna. Bevallom, már én is mennék. Szkopje még anno, a nagy Jugoszlávia fénykorában sem volt az a város, ahol feltétlenül több napos kirándulásra nevezett be az ember. Gyermekkoromban Görögország felé tartva az emberből egy nagy sóhajtás szakadt ki, amikor meglátta a Thesszaloniki 750 km táblát. A város azóta sem szépült sokat, csupán néhány modernebb épület nőtt ki a földből, na meg pár, korábban elképzelhetetlen vendéglátó-ipari egység tette be a lábát ide. A föld legkártékonyabb hamburgerét gyártó gyorsétterme például akkora helyen terpeszkedik, mint a fél Nyugati pályaudvar, a helyiek mégis inkább az ír kocsmában lebzselnek - mondjuk ezt megértem. Ami a kézilabdát illeti: az össznépi számolgatás már szombaton kezdetét vette Macedóniában. Abban szinte minden magyar egyetért, hogy a vasárnapi Románia-Dánia találkozón a románok esetleges diadala esetén Neaguék nagyon meglépnének, s a középdöntőbe egyedüli csapatként érkeznének 4 ponttal. Amennyiben Magyarország és Dánia nyer, akkor Dánia 3, Románia 2, míg Magyarország 1 ponttal utazna délre, ez sokkal kellemesebb felállás. S mivel a Norvégia-Spanyolország összecsapás is döntetlen lett, az olimpiai bajnok sem kezdheti meg a keddi csatározásokat 4 ponttal. Maximum hárommal. A franciák legyőzése előtt azonban felesleges minden okoskodás és számolgatás. Remélhetőleg mindezzel Pálinger Katalinék is tisztában vannak.

Ajaj, altalaj December 4. A dán TV2 munkatársa még csak titkot sem csinált abból, hogy honnan érkezett, s miközben a magyar válogatott taktikai edzése zajlott a Borisz Trajkovszkij csarnokban, a fiatalember nyugodtan rögzített minden pillanatot. Egészen addig, amíg Langauf István és Vanyus Attila szépen meg nem kérte, ugyan, hagyja már abba, amit csinál. A dán operatőr először nem értette a dolgot, majd duzzogva csomagolni kezdett - a magyar sportvezetők helyében én a kazettát is elvettem volna, de megkegyelmeztünk neki. Hogy pénteken lesz-e kegyelem a pályán, vagy elsöpörjük a dánokat, arra nem mernék tippelni. Egy újabb vereséggel nagyon messze kerülnénk az érmes álmoktól, s könnyen fordulhatna rémálomba a macedóniai kirándulás, pedig az időjárást figyelmen kívül hagyva (állandóan esik), voltaképpen még jól is érezhetnénk magunkat a pöttömnyi országban. Itt ugyanis - s ezt most már biztosan állíthatom - szeretnek bennünket. Nagy szó ez kérem a mai, olykor vérzivataros közép-európai helyzetben. Ezért sem értettem, mit keresett a csarnokban a székek között az a molinó, melyen a "Ne bántsd a magyart" felirat díszelgett. Mert itt senki nem bánt bennünket, legfeljebb barátságosan hátba ver, mikor konstatálja, honnan jöttünk. A Vardar folyó partján terpeszkedő ír kocsma pincére, Bobi például büszke volt arra, hogy magyar vendégeknek szolgálhat fel, ennél már csak attól volt boldogabb, hogy belépőjeggyel rendelkezett a csütörtök esti Macedónia-Horvátország mérkőzésre. Mondta is, hogy alig várja a munkaidő végét, rohan a csarnokba. Felesleges dolog volt rohannia nagyon, a csütörtöki program ugyanis csúszással indult. Még a kora délután folyamán, a magyarok edzését követően láttam, hogy néhányan modern takarítógépekkel estek neki a pálya altalajának (a néhai Molnár Dániel után szabadon, olimpia, Szöul, 1988 - "Iváncsik Mihály lövése a fű alatt, miközben teste párhuzamos a kézilabda altalajával"...), hogy fényesre suvickolják azt. Először nem értettem, mi történt, pár órával később pedig a német és a szerb csapat nem fogta fel, hogy miért is kellene nekik jégpályán kézilabdázni? Így aztán a hitetlenkedő EHF-funkcionáriusok újabb takarítást rendeltek el, amelynek segítségével mintegy 50 perces késéssel indult el a szkopjei program. Hogy mindeközben mit csináltak a VIP-vendégek? Akár tesztkérdésnek is feltehetném. Fel is teszem, s a hozzászólás rovatban adják meg a helyesnek vélt választ.   A: Idegesen telefonálgattak, majd beálltak pályát takarítani. B: Bevonultak a VIP-szobába és a vacsora közben szidták azt, aki takarított.   A helyes megfejtők között rendezők kisorsolnak egy ultramodern takarítógépet.

Libamáj a festékesvödörben December 3. Tudják, mi a különbség Macedónia és Magyarország között? Sok van, mi csodálatos, de a legcsodálatosabb az, hogy az előbbinek mindent szabad, az utóbbi pedig, ha nem tesz minden este libamájat az asztalra, máris szólnak érte a korifeusok. Az összekötő kapocs ebben az esetben az EHF, vagyis az Európai Kézilabda Szövetség, amelynek egyik tagja - erre jól emlékszem - 2004-ben, a hazai rendezésű Eb-n Debrecenben nehezményezte a svédasztal felhozatalát. Na most, ehhez képest elmesélem, hogyan jut el a rádió riportere a Borisz Trajkovszkij sportcsarnok közvetítőállásába. Úgy, hogy átlép két, a folyosón felejtett festékesvödrön, kikerüli az ott felejtett villanyvezetékeket, majd behúzza a hasát (na itt aztán van mit behúzni) és átpréseli magát egy frissen festett szürke fal és egy betonoszlop között. Ha mindez sikerül, már le is ülhet a helyére, s balra nézve egyenesen a VIP-szobába lát. Mondanom sem kell, ott aztán minden rendben van. Mindez csak onnan jutott az eszembe, hogy a derék macedónok úgy rendezik meg ezt az Európa-bajnokságot, hogy minden félkész állapotban van. Egyszerűen nem volt idejük rendet rakni, mire a vendégek megérkeztek. Mondanom sem kell, eddig még egyetlen EHF-korifeus sem emelte fel e miatt a szavát, nem csodálkoznék, ha esténként azon imádkoznának, hogy december 15-ig nagyobb baj már ne essék. Visszatérve a VIP-szobára és az ott elhelyzett ételekre, egy szinttel e helyiség alatt van a sajtószoba, ahol a médiamunkások nem tudnak vacsorázni - akadt is ebből némi szóváltás még kedden este. Egy Dániából érkezett kolléga szeretett volna táplálékhoz jutni, mondták neki, hogy a városban remek éttermek vannak. Mire ő közölte, hogy nem ehhez szokott, a legutóbbi Eb-n, Svédországban is kapott vacsorát. Mára a helyzet annyit javult, hogy a meccsek szünetében kitesznek néhány fonnyadt szendvicset, amelyre úgy veti rá magát az éhes médiahad, hogy azt rossz nézni. Aki kap, fal. Aki hoppon marad, üti a falat, hogy nem jutott neki falat... Kulináris élményeink fokozása végett kedden este taxiba szálltunk, s annyit kértünk a sofőrtől, hogy vigyen el bennünket egy olyan étterembe, ami este fél 11-kor még nyitva van, ahol jó a csevap és a sör. Nos, hosszas autózás után sikerült kikötni egy olyan helyen, ahol tényleg jó volt a csevap, ahol 11-kor bezártak, ahol negyedórával a záróra előtt felpakolták a székeket és ahol ekkor már nem voltak hajlandóak repetát adni. Öt perccel 11 előtt pedig - nincs rá jobb szó - kinéztek bennünket a bisztróból, mert a szakácsnak - állítólag - indult a busza. Szerda délben - s ezt örömmel jelentem - már sokkal jobb volt a helyzet ezen a téren is. Egy másik taxis elvitt az óvárosba, miután kértük, mutassa meg Szkopje legjobb éttermét. E kategória első két helyezettje zárva volt, a harmadik pedig a város ócskapiaca mellett olyan kedvességgel fogadott bennünket, hogy még azt is elnéztük nekik, amikor hagyma nélkül hozták az ebédet. A vendégek - mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk - a vállunkat veregették - végre egy hely, ahol szeretnek bennünket -, s leplezetlen irigységgel vették tudomásul, hogy Magyarország az Európai Unió tagja. Ők ugyanis még csak oda igyekeznek. Nagyon szeretnének belépni a számukra bűvös társaságba. Egyszer talán sikerül. Én mindenesetre drukkolok nekik.

Hajrá, MAPEH! December 2. „És mikor is védett maga a Rabotnicski Szkopje futballcsapatában?” - kérdezte tört angolsággal a macedón taxisofőr félúton a Grand Skpoje Airport (repülőtér) és a városközpont között. Tette mindezt azután, hogy megtudta: utoljára akkor vetődtem el erre (és nem a labdára), amikor a helyiek büszkesége, a Rabotnicski egy laza négyest hintett a Bajnokok Ligája selejtezőjében a Debrecen ellen.   Miután felvilágosítottam barátunkat, hogy nem kapus vagyok, hanem riporter, kissé lelohadt benne a lelkesedés, innentől kezdve csak azt ajánlgatta, hogy az általunk kiválasztott Imperial Hotel helyett menjük a Grand Hotelbe, mert az sokkal jobb lesz nekünk. (Gondolom, ha odavisz egy vendéget, jattot kap a portástól.) Mikor erre is nemet mondtam, végképp berekesztette a beszélgetést, még szerencse, hogy ekkor értünk oda a hotelhez (az Imperialhoz), ahol a kiszállás pillanatában meglepve vettem észre, hogy ami még fél órával korábban megvolt (a taxi tábla a járgány tetején) annak most hűlt helye. Aztán midőn a csomagtartóból előkerültek a táskák, megláttam a taxi táblácskát. Emberünk ezt a fuvart biztosan nem vallja be a MAPEH-nek (Macedón Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal), ráadásul nem átallott 30 eurót kérni az útért. Ellenben olyan számlát adott, amin se sorszám, se felirat, hosszas kérlelésemre írta csak rá, hogy TAXI. Ugyanis a MAPEH-el ellentétben az APEH és munkáltatóm, az MR igen szigorú, úgyhogy jobbnak láttam mindent felvésetni emberünkkel a papírra.   Talán ebből a kis szösszenetből is kitetszik, hogy a Balkán déli részén sok minden nem változott az elmúlt években. Szkopje amúgy ezekben a napokban igencsak ingerszegény település képét mutatja, az ég, a házfalak és az utcák is szürkék, a vadonatúj Borisz Trajkovszkij sportcsarnok pedig méltóságteljesen terpeszkedik a sötét vízű Vardar folyó partján.   Odabent, a csarnokban a szerb és a horvát válogatott gyűri egymást, miközben én ezeket a sorokat a gépembe pötyögöm. Találkoztam már a magyarokkal is: a fél válogatott tiszteletét tette a mai megnyitó ünnepségen. A nagyhatalmú és vasszigorú EHF rendelkezése úgy szól, hogy egy országból minimum hat játékosnak ott kell lennie a díszes eseményen, így azután Imre Vilmos szövetségi kapitány az Eb-újoncokat vezényelte ki a csarnokba (persze nem kellett itt vezényelni, jöttek ők boldogan), a rutinos játékosok pedig a Continental Hotelben maradva készültek a szerdai, románok elleni ütközetre. A szálloda mind a nyolc itt-tartózkodó csapatnak egyformán rossz: pontosabban lelakott, s a régi nagy-Jugoszláviát idézi, az étteremben van leves meg második, azt annyi. Pedig Macedóniában amúgy igen jókat lehet enni - a történelmi óvárosban megbúvó éttermekben felszolgált csevapnál nincs ízletesebb étel a földnek ezen szegletén.   Úgyhogy szíves engedelmükkel mára én is befejezem és megyek vacsorázni.

Villanyszerelő a bőrönd felett December 1. Itt ülök a bőrönd felett, hallgatom Sinka László EHF végrehajtó bizottsági-tagot a mesés Ohridból, Macedóniából. A mindig optimista sportvezető rádióból szóló hangjában némi feszültség bujkál, mikor azt mondja: „a csarnokokban (abban a kettőben, ahol az Eb lesz) minden rendben, amúgy viszont vannak még hiányosságok.” Nem mondja ki, de szinte érezni: az EHF már nagyon régen megbánta, hogy a balkáni államnak adta a rendezés jogát. Mehetnek a dánok, a norvégok, a franciák, meg a többiek Szkopjéba és Ohridba, igaz, ott legalább van egy gyönyörű tó. Amiből a játékosok vajmi keveset látnak majd, elvégre ők kézilabdázni fognak, vagy mi a szösz. De ígérem, ha eljutok ebbe a városba (ennek feltétele, hogy a magyar csapat is továbbjusson csoportjából) egy egész képsorozattal jelentkezem majd a csodálatosnak mondott tó partjáról. Egyelőre azonban még csak itt ülök a bőrönd felett, s tolulnak az emlékek. Az első női kézilabda Európa-bajnokságról (1994, Németország), ahová még személygépkocsival indultam el, s ahol a kontinensviadalok egyik legszemérmetlenebb bírói csalása (vezette: Serbu, Dobre - románok) miatt nem jutott el a magyar csapat a döntőbe. Két évvel később, az 1996-os dániai EB-n is ott lehettem, igaz, a lányok az atlantai bronzérem megszerzése után már nem nagyon szerettek volna Laurencz László szövetségi kapitánnyal együtt dolgozni, így szépen ki is estek időnek előtte - jöhettem én is haza a fogvacogtató koppenhágai télből, meg a kompánia is a tizedik helyezéssel. Laurencz - ahogy azt sejteni lehetett - velem együtt tolta odébb a bicajt, hiszen számomra is nyolc év szünet következett, már ami a női kézilabda Eb-ket illeti. Így nem lehettem ott a nyolc évvel ezelőtti bukaresti döntőn sem, az első olyan kontinensvetélkedőn, amelyet megnyert a magyar együttes. 2004-ben azonban - bár még mindig akadt olyan egykori kolléga, aki szerette volna - már nem akadályozhatta meg senki és semmi, hogy a hazai rendezésű Eb-ről közvetítsek. Az akkor megszerzett bronzérem 2008-ra aranyosnak hat, most is kiegyeznék vele... Itt ülök a bőrönd felett, már benne van minden, a hátizsákban pedig a laptop, a fényképezőgép, a be és az átjátszókábel, hogy a Magyar Rádió hallgatói és a kézi.hu olvasói első kézből értesüljenek mindarról, ami a következő (remélhetőleg) szűk két hétben Szkopjéban és Ohridban történik. S remélem, ezúttal szerencsém lesz Macedóniával. Hiszen eddig két sporteseményen jártam ott: egy válogatott futballmeccsen, amely köd miatt félbeszakadt, és egy labdarúgó BL-selejtezőn, ahol a helyi Rabotnicski négyet vágott a magyar kirakatcsapatnak tartott Debrecennek. Úgyhogy kedden délben irány a macedón főváros (repülővel), várom az első találkozásom a helyiek kedvenc ételével, a csevapcsicsával (szigorúan hagymával és ajvárral), na meg a magyar női válogatottal, mert - bevallom - én is kíváncsi vagyok, mire megy Imre Vilmos társulata a románok, a dánok és a franciák ellen. 1994-ben egy szál kismagnóval, jegyzetfüzettel, pár tollal és egy sporttáskával vágtam neki a német autópályáknak. Most olyan technikai arzenált cipelek (a drága jó közvetítő berendezésről, melynek neve AEQ, nem is beszélve), amely láttán a pekingi olimpián dolgozó egyik magyar kolléga annyit kérdezett: „mi vagy te, villanyszerelő?” Remélem, az ő munkájára (mármint a macedón villanyos ember szakértelmére) most nem lesz szükség. Bár, ha belegondolok, hogy 2000-ben a románok elleni Eb-elődöntőben valaki lekapcsolta a villanyt Bukarestben, akkor nem is bánnám, ha a helyi szaki munkájára most is szükség lenne Macedóniában. A lényeg, hogy aranykezű mester legyen az illető. Európa-bajnokság a Magyar Rádióban

Legfrissebb